A mikrotonalitás egy olyan kifejezés, amelyet általában a hagyományos nyugati félhangnál kisebb hangközökkel komponált zene leírására használnak.
Igyekszik elszakadni a hagyományos zenei struktúrától, ehelyett az egyedi intervallumokra koncentrál, így változatosabb és kifejezőbb szubjektív hangzásvilágot hoz létre.
A mikrotonális zene népszerűsége az elmúlt évtizedben megugrott, mivel a zeneszerzők egyre inkább új kifejezési módokat fedeznek fel zenéjükön keresztül.
Leggyakrabban az elektronikus és elektronikus alapú műfajokban található meg, mint például az EDM, de megtalálja az utat többek között a pop, a jazz és a klasszikus stílusokba is.
A mikrotonalitás kibővíti a kompozícióban használt hangszerek és hangok körét, lehetővé téve teljesen egyedi hangzásterek létrehozását, amelyek csak mikrotonok használatával hallhatók.
Kreatív alkalmazásai mellett a mikrotonális zene analitikai célt is szolgál – lehetővé teszi a zenészek számára, hogy a szokatlan hangolási rendszereket és skálákat nagyobb pontossággal tanulmányozzák vagy elemezzék, mint ami a „hagyományos” azonos temperamentum hangolással (félhangok használatával) elérhető lenne.
Ez lehetővé teszi a hangok közötti harmonikus frekvenciaviszonyok közelebbi vizsgálatát.
A mikrotonalitás definíciója
A mikrotonalitás a zeneelméletben a félhangnál kisebb hangközű zenék leírására használt kifejezés. Ez a kifejezés a nyugati zene féllépésénél kisebb intervallumokra használatos. A mikrotonalitás nem korlátozódik a nyugati zenére, és számos kultúra zenéjében megtalálható szerte a világon. Vizsgáljuk meg, mit jelent ez a fogalom a zeneelméletben és a zeneszerzésben.
Mi az a mikrotónus?
A mikrotónus egy olyan mértékegység, amelyet a zenében használnak egy olyan hangmagasság vagy hangszín leírására, amely a nyugati hagyományos 12 hangos hangolás hangjai közé esik. A gyakran „mikrotonálisnak” nevezett szervezetet széles körben használják a klasszikus és világzenében, és egyre népszerűbb a zeneszerzők és a hallgatók körében egyaránt.
A mikrotónusok hasznosak szokatlan textúrák és váratlan harmonikus variációk létrehozására egy adott hangrendszeren belül. Míg a hagyományos 12 hangos hangolás az oktávot tizenkét félhangra osztja, a mikrotonalitás a klasszikus zenénél sokkal finomabb hangközöket használ, mint például a negyedhangokat, a harmadhangokat és az „ultrapolifonikus” hangközként ismert még kisebb felosztásokat. Ezek a nagyon kis egységek gyakran olyan egyedi hangzást biztosítanak, amelyet emberi fül hallatán nehéz megkülönböztetni, vagy amelyek teljesen új zenei kombinációkat hozhatnak létre, amelyeket korábban soha nem fedeztek fel.
A mikrotonusok használata lehetővé teszi az előadók és a hallgatók számára, hogy a zenei anyagokkal nagyon alapszinten kommunikáljanak, gyakran olyan finom árnyalatokat is hallhatnak, amelyeket korábban nem hallhattak volna. Ezek az árnyalt interakciók elengedhetetlenek a bonyolult harmonikus kapcsolatok feltárásához, olyan egyedi hangzások létrehozásához, amelyek hagyományos hangszerekkel, például zongorákkal vagy gitárokkal nem lehetségesek, vagy az intenzitás és a kifejezés teljesen új világainak felfedezéséhez a hallgatás révén.
Miben különbözik a mikrotonalitás a hagyományos zenétől?
A mikrotonalitás egy olyan zenei technika, amely lehetővé teszi a hangjegyek kisebb egységekre bontását, mint a hagyományos nyugati zenében használt hangközök, amelyek fél- és egész lépéseken alapulnak. Sokkal szűkebb hangközöket alkalmaz, mint a klasszikus tonalitás, és az oktávot akár 250 vagy több hangra is felosztja. A mikrotonális zene ahelyett, hogy a hagyományos zenében megtalálható dúr és moll skálára támaszkodna, e kisebb felosztások felhasználásával hozza létre saját skáláit.
A mikrotonális zene gyakran hoz létre váratlan disszonanciákat (két vagy több hangmagasság élesen kontrasztos kombinációja), amelyek olyan módon irányítják a figyelmet, ami a hagyományos skálákkal nem érhető el. A hagyományos harmóniában a négyen túli hangjegyek összeütközése és instabilitása miatt kényelmetlen érzést keltenek. Ezzel szemben a mikrotonális harmónia által keltett disszonanciák nagyon kellemesen hangzanak, attól függően, hogyan használják őket. Ez a jellegzetesség kidolgozott textúrát, mélységet és összetettséget adhat egy zeneműnek, amely lehetővé teszi a kreatív kifejezést és felfedezést a különböző hangkombinációk révén.
A mikrotonális zenében lehetőség nyílik arra is, hogy egyes zeneszerzők kulturális örökségüket beépítsék kompozícióikba nem nyugati klasszikus zenei hagyományokból, például észak-indiai ragákból vagy afrikai skálákból, ahol negyedhangokat vagy még finomabb felosztásokat alkalmaznak. A mikrotonális zenészek átvettek néhány elemet ezekből a formákból, miközben kortárssá tették őket a nyugati zenei stílusok elemeivel kombinálva, elindítva a zenei felfedezés izgalmas új korszakát!
A mikrotonalitás története
A mikrotonalitás hosszú, gazdag zenetörténettel rendelkezik, amely a legkorábbi zenei hagyományokig és kultúrákig nyúlik vissza. A mikrotonális zeneszerzők, mint például Harry Partch és Alois Hába, a 20. század eleje óta írnak mikrotonális zenét, a mikrotonális hangszerek pedig még régebb óta léteznek. Míg a mikrotonalitást gyakran a modern zenével társítják, a világ különböző kultúráiból és gyakorlataiból hatnak rá. Ebben a részben a mikrotonalitás történetét tárjuk fel.
Ókori és régi zene
A mikrotonalitás – a fél lépésnél rövidebb intervallumok használata – hosszú és gazdag múltra tekint vissza. Az ókori görög zeneteoretikus, Püthagorasz felfedezte a zenei intervallumok és a numerikus arányok egyenletét, megnyitva az utat olyan zeneteoretikusok előtt, mint Eratoszthenész, Arisztoxenosz és Ptolemaiosz, hogy kidolgozzák a zenei hangolásról szóló elméleteiket. A billentyűs hangszerek 17. századi bevezetése új lehetőségeket teremtett a mikrotonális feltárásban, így sokkal könnyebbé vált a hagyományos temperált hangolásokon túlmutató arányokkal való kísérletezés.
A 19. századra sikerült egy olyan megértést elérni, amely magában foglalta a mikrotonális érzékenységet is. Az olyan fejlesztések, mint a ratiomorf keringés Franciaországban (d'Indy és Debussy), további kísérleteket tettek a mikrotonális kompozícióval és hangolási rendszerekkel kapcsolatban. Oroszországban Arnold Schönberg a negyedhang-skálákat, számos orosz zeneszerző pedig Alekszandr Szkrjabin hatására a szabad harmonikusokat kutatta. Ezt követte Németországban Alois Hába zeneszerző, aki negyedhangokra alapozva, de a hagyományos harmonikus elvekhez ragaszkodva fejlesztette ki rendszerét. Később Partch kifejlesztette saját hanglejtési hangolási rendszerét, amely a mai napig népszerű néhány rajongó (például Richard Coulter) körében.
A 20. században a mikrotonális kompozíció nagy felfutását tapasztalta számos műfajban, beleértve a klasszikust, a jazzt, a modern avantgárdot és a minimalizmust. Terry Riley a minimalizmus egyik korai híve volt, és a La Monte Young kiterjesztett felhangokat, köztük a hangjegyek között fellépő harmonikusokat használt, hogy olyan hangzásvilágot alkosson, amely csak szinuszos generátorokkal és drónokkal nyűgözte le a közönséget. A korai hangszerek, mint például a quartetto d'accordi, kifejezetten erre a célra készültek, unortodox készítők szolgáltatásaival, vagy valami újat kipróbáló diákok által egyedileg készített. A közelmúltban a számítógépek még nagyobb hozzáférést tesznek lehetővé a mikrotonális kísérletezéshez az újszerű vezérlőkkel, amelyeket kifejezetten erre a célra terveztek, míg a szoftvercsomagok lehetővé teszik a zeneszerzők számára, hogy könnyebben felfedezzék a mikrotonalitás kísérleti zenealkotásban rejlő végtelen lehetőségeket, a korábbi előadók a puszta számok miatt elkerülték volna a kézi vezérlést. fizikai korlátok, amelyek korlátozzák azt, amit egy adott időpontban dallamilag irányítani tudtak.
20. századi mikrotonális zene
A huszadik század folyamán a modernista zeneszerzők elkezdtek kísérletezni a mikrotonális kombinációkkal, hogy elszakadjanak a hagyományos hangformáktól, és kihívást jelentsenek a fülünk számára. A hangolási rendszerek kutatásának és a negyedhang-, kvint- és egyéb mikrotonális harmóniáknak a kutatásának időszakát követően a 20. század közepén a mikrotonalitás úttörőinek megjelenését találjuk, mint Charles Ives, Charles Seeger és George Crumb.
Charles Seeger zenetudós volt, aki kiállt az integrált tonalitás mellett – egy olyan rendszer mellett, amelyben mind a tizenkét hang egyenletesen van hangolva, és egyenlő jelentőséggel bír a zenei kompozícióban és az előadásmódban. Seeger azt is javasolta, hogy az olyan intervallumokat, mint a kvinteket, 3-ra vagy 7-re kell osztani, ahelyett, hogy harmonikusan erősítenék meg őket egy oktávval vagy tökéletes negyeddel.
Az 1950-es évek végén Abraham Moles francia zeneteoretikus kidolgozta az általa „ultrafóniának” vagy „kromatofóniának” nevezett skálát, ahol egy 24 hangos skálát egy oktávon belül két tizenkét hangból álló csoportra osztanak, nem pedig egyetlen kromatikus skálát. Ez lehetővé tette az egyidejű disszonanciákat, mint például a tritonusokat vagy a kibővített negyedeket, amelyek olyan albumokon hallhatók, mint Pierre Boulez Harmadik zongoraszonátája vagy Roger Reynolds Négy fantáziája (1966).
A közelmúltban más zeneszerzők, például Julian Anderson is felfedezték a mikrotonális írás által lehetővé tett új hangszínek világát. A modern klasszikus zenében a mikrotonusokat feszültség és ambivalencia keltésére használják finom, de gyönyörű hangzású disszonanciákon keresztül, amelyek szinte kijátszanak emberi hallási képességeinket.
Példák a mikrotonális zenére
A mikrotonalitás egy olyan zenei típus, amelyben a hangok közötti intervallumokat kisebb lépésekre osztják, mint a hagyományos hangolási rendszerekben, például a tizenkét hangú egyenlő temperamentumban. Ez lehetővé teszi szokatlan és érdekes zenei textúrák létrehozását. A mikrotonális zene példái sokféle műfajt felölelnek, a klasszikustól a kísérletiig és azon túl is. Nézzünk meg néhányat közülük.
Harry Partch
Harry Partch a mikrotonális zene világának egyik legismertebb úttörője. Partch amerikai zeneszerzőt, teoretikust és hangszerépítőt nagyrészt a műfaj létrehozásáért és fejlesztéséért tulajdonították.
Partch arról volt ismert, hogy megalkotta vagy inspirálta a mikrotonális hangszerek egész családját, többek között az adaptált hegedűt, az adaptált brácsát, a Chromelodeont (1973), a Harmonic Canon I-t, a Cloud Chamber Bowls-t, a Marimba Eroicát és a Diamond Marimbát. Egész hangszercsaládját „testi” hangszereknek nevezte – vagyis sajátos hangjellemzőkkel tervezte őket, hogy sajátos hangokat hozzon ki, amelyeket zenéjében ki akart fejezni.
A Partch repertoárja néhány alapvető művet tartalmaz – A megbabonázott (1948-9), az Oidipus (1954) és az És a hetedik napon szirmok hullottak Petalumában (1959). Ezekben a munkákban Partch csak intonáció hangoló rendszert kevert, amelyet a Partech épített fel ütős játékstílusokkal és olyan érdekes koncepciókkal, mint a kimondott szavak. Stílusa egyedülálló, mivel a dallamrészeket, valamint az avantgárd technikákat ötvözi Nyugat-Európa hangnemhatárain túlmutató zenei világokkal.
Partch fontos hozzájárulása a mikrotonalitáshoz még ma is nagy hatással van, mert lehetőséget adott a zeneszerzőknek, hogy a hagyományos nyugati hangszíneken túlmutató hangolásokat is felfedezzenek. Valami igazán eredetit hozott létre a világ más zenei kultúráiból származó különféle szálak – nevezetesen japán és angol népdallamok – ötvözésével céges stílusán keresztül, amely magában foglalja a fémtálakon vagy fahasábokon dobolást és az üvegekbe vagy vázákba való éneklést. Harry Partch kiemelkedő példája annak a zeneszerzőnek, aki izgalmas megközelítésekkel kísérletezett a mikrotonális zene létrehozásához!
Lou Harrison
Lou Harrison amerikai zeneszerző volt, aki sokat írt mikrotonális zenében, és gyakran „a mikrotonusok amerikai mestereként” emlegették. Több hangolási rendszert is felfedezett, köztük saját hanglejtési rendszerét is.
„La Koro Sutro” című darabja a mikrotonális zene nagyszerű példája, oktávonként 11 hangból álló, nem szabványos skálát használ. Ennek a darabnak a szerkezete a kínai operára épül, és nem hagyományos hangzásokat, például éneklő tálakat és ázsiai vonós hangszereket tartalmaz.
Harrison további darabjai, amelyek jól példázzák a mikrotonalitás terén végzett termékeny munkáját: „A Mass for Peace”, „The Grand Duo” és „Four Strict Songs Rambling”. Még a free jazzbe is beleásta magát, mint például az 1968-as „Future Music from Maine” című darabja. Mint néhány korábbi munkája, ez a darab is csak az intonáció hangolási rendszereire támaszkodik hangmagasságait illetően. Ebben az esetben a hangmagasság intervallumok az úgynevezett harmonikus sorozatrendszeren alapulnak – ez egy gyakori igazságos intonációs technika a harmónia létrehozására.
Harrison mikrotonális művei gyönyörű komplexitást mutatnak, és etalonként szolgálnak azok számára, akik érdekes módokat keresnek a hagyományos tonalitás kiterjesztésére saját kompozícióikban.
Ben Johnston
Ben Johnston amerikai zeneszerzőt a mikrotonális zene világának egyik legkiemelkedőbb zeneszerzőjeként tartják számon. Művei közé tartozik a Változatok zenekarra, a 3-5 vonósnégyesek, a szonáta mikrotonális zongorára című magnum opusa és számos más jelentős mű. Ezekben a darabokban gyakran alkalmaz alternatív hangolási rendszereket vagy mikrotónusokat, amelyek lehetővé teszik számára, hogy további harmonikus lehetőségeket tárjon fel, amelyek a hagyományos tizenkét hangegyenlőség temperamentumával nem lehetségesek.
Johnston kifejlesztette az úgynevezett kiterjesztett igazságos intonációt, amelyben minden intervallum két oktáv tartományon belül számos különböző hangból áll össze. Szinte minden zenei műfajban írt darabokat – az operától a kamarazenéig és a számítógéppel generált művekig. Úttörő munkái egy új kor színterét adják a mikrotonális zene szempontjából. Jelentős elismerést vívott ki zenészek és akadémikusok körében, számos díjat nyert el sikeres pályafutása során.
A mikrotonalitás használata a zenében
A mikrotonalitás használata a zenében egészen új lehetőségeket nyithat meg az egyedi, érdekes zene létrehozásához. A mikrotonalitás lehetővé teszi olyan hangközök és akkordok használatát, amelyek nem találhatók meg a hagyományos nyugati zenében, lehetővé téve a zenei felfedezést és kísérletezést. Ez a cikk bemutatja, mi az a mikrotonalitás, hogyan használják a zenében, és hogyan építsd be saját szerzeményeidbe.
Válasszon hangolási rendszert
Mielőtt használhatná a mikrotonalitást a zenében, ki kell választania egy hangolási rendszert. Számos hangolási rendszer létezik, és mindegyik különböző típusú zenéhez alkalmas. Az általános hangolási rendszerek a következők:
-Just Intonation: A Just intonation egy módszer a hangok tiszta hangközökre hangolására, amelyek nagyon kellemesen és természetesen hangzanak. Tökéletes matematikai arányokon alapul, és csak tiszta intervallumokat (például egész hangokat, kvinteket stb.) használ. Gyakran használják a klasszikus és etnomuzikológiai zenében.
-Equal Temperament (Equal Temperament): Az Egyenlő temperamentum az oktávot tizenkét egyenlő intervallumra osztja fel, hogy egységes hangzást hozzon létre az összes billentyűn. Ez a nyugati zenészek által manapság legelterjedtebb rendszer, mivel jól illeszkedik olyan dallamokhoz, amelyek gyakran modulálnak vagy mozognak a különböző tonalitások között.
-Meantone temperamentum: A meantone temperamentum az oktávot öt egyenlőtlen részre osztja, hogy biztosítsa a kulcshangközök megfelelő intonációját – így bizonyos hangokat vagy skálákat másoknál összhangosabbá tesz –, és különösen hasznos lehet a reneszánsz zenére, barokk zenére vagy más zenékre specializálódott zenészek számára. a népzene formái.
- Harmonikus temperamentum: Ez a rendszer abban különbözik az azonos temperamentumtól, hogy enyhe variációkat vezet be, hogy melegebb, természetesebb hangzást hozzon létre, amely nem fárasztja el a hallgatókat hosszú ideig. Gyakran használják improvizatív jazz- és világzenei műfajokhoz, valamint a barokk korszakban írt klasszikus orgonakompozíciókhoz.
Annak megértése, hogy melyik rendszer felel meg leginkább az igényeinek, segít megalapozott döntéseket hozni a mikrotonális darabok létrehozásakor, és rávilágít bizonyos kompozíciós lehetőségekre is, amelyek a darabok írásakor rendelkezésre állnak.
Válassz egy mikrotonális hangszert
A mikrotonalitás használata a zenében a hangszer kiválasztásával kezdődik. Sok hangszert, mint például a zongorákat és a gitárokat egyenlő tempójú hangolásra tervezték – ez a rendszer az intervallumokat a 2:1 oktávbillentyűvel strukturálja. Ebben a hangolási rendszerben az összes hangot 12 egyenlő intervallumra osztják, ezeket félhangoknak nevezzük.
Az egyenlő tempójú hangolásra tervezett hangszer oktávonként mindössze 12 különálló hangmagasságú hangrendszerben való játékra korlátozódik. A 12 hangmagasság közötti pontosabb tónusszínek létrehozásához mikrotonalitásra tervezett hangszert kell használni. Ezek a hangszerek oktávonként több mint 12 különböző hangot képesek produkálni különféle módszerekkel – néhány tipikus mikrotonális hangszer közé tartoznak a fretless vonós hangszerek, mint pl. elektromos gitár, meghajolt vonósok, mint a hegedű és brácsa, fafúvósok és bizonyos billentyűs hangszerek (például flexatonok).
A legjobb hangszerválasztás az Ön stílusától és hangzási preferenciáitól függ – egyes zenészek inkább hagyományos klasszikus vagy népi hangszerekkel dolgoznak, míg mások elektronikus együttműködésekkel vagy talált tárgyakkal, például újrahasznosított pipákkal vagy palackokkal kísérleteznek. Ha kiválasztottad a hangszeredet, itt az ideje, hogy felfedezd a mikrotonalitás világát!
Mikrotonális improvizáció gyakorlása
A mikrotonusokkal való munka megkezdésekor a mikrotonális improvizáció szisztematikus gyakorlása remek kiindulópont lehet. Mint minden improvizációs gyakorlatnál, itt is fontos nyomon követni, hogy mit játszol, és elemezni kell a fejlődésedet.
A mikrotonális improvizáció gyakorlása során törekedjen arra, hogy megismerje hangszerei képességeit, és olyan játékmódot alakítson ki, amely tükrözi saját zenei és kompozíciós céljait. Figyelembe kell vennie az improvizáció során felbukkanó mintákat vagy motívumokat is. Hihetetlenül értékes elgondolkodni azon, hogy mi látszott jól működőnek egy rögtönzött részlet során, mivel ezek a fajta vonások vagy figurák később beépíthetők kompozícióiba.
Az improvizáció különösen hasznos a mikrotónusok használatának folyékonyságának fejlesztésére, mivel az improvizációs folyamat során felmerülő technikai problémákat később, a kompozíciós fázisok során meg lehet oldani. A technika és a kreatív célok előrevetítése nagyobb kreatív szabadságot ad arra az esetre, ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezted! A mikrotonális improvizációknak is erős alapjai lehetnek a zenei hagyományokban – fontolja meg a nem nyugati zenei rendszerek feltárását, amelyek mélyen gyökereznek a különféle mikrotonális gyakorlatokban, például az észak-afrikai beduin törzseknél, sok más mellett!
Következtetés
Összefoglalva, a mikrotonalitás a zenei kompozíció és előadás viszonylag új, de jelentős formája. Ez a kompozíciós forma magában foglalja az egy oktávon belül elérhető hangok számának manipulálását annak érdekében, hogy egyedi, valamint új hangokat és hangulatokat hozzanak létre. Bár a mikrotonalitás évszázadok óta létezik, az elmúlt néhány évtizedben egyre népszerűbb lett. Nemcsak nagyobb zenei alkotást tett lehetővé, hanem bizonyos zeneszerzők számára olyan gondolatok kifejezését is lehetővé tette, amelyek korábban lehetetlenek lettek volna. Mint minden zenetípus esetében, a művész kreativitása és tudása lesz a legfontosabb annak biztosításában, hogy a mikrotonális zene teljes mértékben kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket.
Joost Nusselder vagyok, a Neaera alapítója és tartalommarketing-szakember, apa, és szenvedélyem középpontjában szeretek új berendezéseket kipróbálni gitárral, és csapatommal együtt 2020 óta készítek mélyreható blogcikkeket. hogy segítse a hűséges olvasókat felvételi és gitártippekkel.
